|
Gere Dávid Márk Üdvözlöm honlapomon! Ez nem egy szuper honlap. Ez egy hírforrás tőlem. Csak egy egyszerű forrás... |
||
|
A következő témakörünk a Tízparancsolat. Hosszú téma, ezért azt kérem Tőletek, hogy ne egyszerre olvassátok el, hanem apránként. Mégis elküldöm egybe az egészet, hogy legyen mód visszakeresni benne, ha szeretnétek. Az a javaslatom, hogy kb. három részletben olvassátok el és gondolkodjatok rajta. Az első alkalommal az 1-3., a második alkalommal a 4-5-6., a harmadik alkalommal pedig a 7-8-9-10. parancsolatot. Bízom benne, hogy sikerül új gondolatokat ébreszteni bennetek és ez az anyag hozzájárul életutatok boldogságához! :) Jó olvasást, gondolkozást! ----------------------------------------
Ha azt olvassuk vagy halljuk, hogy parancs, akkor talán inkább negatív érzelmeink törnek elő. A katonában talán inkább a tettrekészség. De soha nem arra gondolunk, hogy mennyire jó dolog a parancs! Pedig, Isten Tízparancsolata egy olyan szabályrendszer, ami az emberek boldogságát biztosítaná, ha betartanánk. Isten arra szánta, hogy egy olyan alkotmánya legyen az emberi együttélésnek, ami minden emberi és társadalmi döntés alapjául szolgál. És valljuk meg őszintén, ki ne szeretne egy olyan világban élni, ahol mindenki vigyáz mindenkire, kölcsönös tisztelettel vagyunk minden tulajdon iránt, mindenki szava igaz és az emberi kapcsolatoknak olyan szentsége és védettsége van, amelyet nem bont fel soha senki. Na, ugye jó lenne? A Tízparancsolat tehát alaptörvény. És nem másnak az alaptörvénye, mint a szereteté. Megtanít bennünket arra, hogyan szeressük Istent és hogyan szeressük egymást. Mit kell tennünk, hogy harmóniában éljünk Istennel és embertársainkkal is? Jézus erre tanít: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs.” Majd hozzáteszi: „A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37-40) A Tízparancs első három tanítása az Istennel való kapcsolatunkról, a második hét tanítása pedig az emberi kapcsolatainkról oktat.
Nem lehet teljes az emberi életünk, ha nem látjuk be, hogy Isten a mi teremtőnk, urunk, a hatalmas Isten, ugyanakkor a mi gondviselő, mennyei Atyánk. Ha saját magunkat állítjuk a középpontunkba, akkor -mivel tapasztaljuk a saját gyengeségünket-, bizonytalan és ezért boldogtalan (még az is lehet, hogy félelemmel tarkított) lesz az életünk. Az a helyzet, hogy a boldogságunk egyik kulcsa, hogy elismerjük Istent az elsőnek és megismerjük az Ő szeretetét. Az imádat és a szolgálat így nem félelemből jön, hanem valódi szeretetből. Valaki olyan lett az Atyánk, aki mindenek felett álló és hatalmas. Ez óriási védelem számunkra! Az Ördög nem ezt akarja. Sőt, épp ez a legnagyobb baja, ezt a (rossz) kérdést teszi fel nap, mint nap: Miért Isten az első? Nem lehetne például ő? És ezért sorra dobál az ember elé mindenféle dolgot, ami csali lehet, hogy elvonja a figyelmét Isten elsőségéről. Van, aki a vagyont isteníti, van, aki a befolyást, van, aki az egészség mindenekelőtt valóságát hirdeti. Van, aki istenének tekinti a technikai eszközöket, vagy épp betölti őt az Internet mindenhol jelenvalósága, esetleg szenvedélye lesz valami: játék, alkohol, drog vagy bármi, ami béklyóba köt. Ilyen ez a világ. Ha Istent szem elől tévesztjük, hamar helyére kerül valami, vagy valaki, esetleg éppen saját magunk.
Ha valakit szeretünk, akkor a legnagyobb tisztelettel beszélünk vele és róla. Nem fordulhat elő, még viccből sem, hogy valakinek valami gorombát mondunk az édesanyánkról, a barátunkról, a szerelmünkről vagy bárkiről, aki érzelmileg közel áll hozzánk. Érezzük, hogy ez tarthatatlan volna. Ezért, az, hogy Istenről csak szépen beszélünk, hogy őt csak tisztelettel szólítjuk, hogy róla csak jót mondunk, ez mind annak a jele, hogy szeretjük őt. Az ószövetségi választott nép annyira komolyan vette ezt a parancsot, hogy az Isten nevét csak egy évben egyszer mondhatta ki a főpap és csakis ő és csakis a legszentebb sátorban. Más soha és sehol. Ha Istenről beszéltek, mindig csak azt mondták, hogy az „Úr”. Ez a szokás végtelen tiszteletre és szeretetre hangolta őket. Mi ennél megengedőbbek vagyunk, az új szövetség még közelebb vitt minket a Teremtő Istenhez, olyan közelálló Atya számunkra, hogy beszélhetünk róla, kimondhatjuk a nevét. De csakis szeretettel. Az Ördög nem ezt akarja. Ezért gyakorta arra sarkallja az embereket -már akik hagyják magukat-, hogy ha valami gondjuk támad, hát hibáztassák érte Istent. És mondják is ki! Így a káromkodó ember már nem szereti Istent, hanem a bajai forrásának kiálltja ki. Olyan mélyen levő és rossz indulat tud kijönni a káromkodó emberből, hogy annak már köze nincsen az eredeti szeretetkapcsolathoz.
A hét egyik napját azért tartjuk az Úr napjának, mert az a nap a csendje és a nyugalma miatt alkalmasabb arra, hogy összeszedjük magunkat. És akkor tudjuk összeszedni magunkat, ha ez az Isten színe előtt történik. Mert ugyanis „ő rakott össze bennünket”. Az Úr napja az a nap, amikor nyomatékosan is az Úr színe elé lépünk, hogy kiegyengessük a „gyűrődéseinket”. És ez a nap a családunkkal töltött legszentebb idő is, mert Isten azt akarja, hogy a vér szerinti kötődéseink éltessenek bennünket. A feladat tehát, hogy megszakítsuk a hétköznapi feladatainkat, jelképesen összeölelkezzünk a családunkkal és együtt lépjünk az Isten színe elé. Nos, én értem, hogy ettől néha kicsit messze vagyunk, de attól még ez volna a cél. A zsidók a szombatot tartják az Úr napjának, mert az a hetedik nap a héten és Isten azon a napon pihent meg a Teremtéstörténet szerint. A keresztények a vasárnapot tartják az Úr napjának, mert aznap támadt fel Jézus. Nincs tehát méltóbb nap, amikor kiemelten az Úr színe elé állhatunk, mint a halál legyőzésének a napja, a vasárnap. Mert ha a halált legyőzte, mindent legyőzött, ezért ez a legdicsőbb nap a héten. A keresztény gondolkodásban a vasárnap a hét első napja, mert minden emberi tevékenységünk innen indul, a vasárnapból, abból, hogy Isten nem hagyja úrrá lenni fölöttünk a rosszat! Az Ördög nem akarja ezt. Ezért mindent elkövet, hogy legyen fontosabb dolgunk vasárnap, mint a családunkkal Isten elé lépni. Ha a családtól nem is tud elvonni mindenkit, mert az túl erős érzelmi kötelék, legalább abban mesterkedik, hogy még véletlenül se lépjünk az Isten elé, ne lássuk, mit tett értünk és ne ünnepeljük a gonosz legyőzését. Azért, ha lehet, annak is örül, ha a családot is sikerül hanyagolni, legyen valami szuper program a fél családnak, vagy csak egynek. Egy jó sportverseny vagy piac vagy ilyesmi máris lazíthat az együttléten. Csak egyszer-egyszer, majd kétszer-háromszor, majd kicsit sűrűn, aztán már nem áll ellen senki. Külön ördögi prémiumgyőzelem, ha végül a család is szétesik… Kinek van tehát szüksége a vasárnap ünneplésére, az együttlétre és a közös szentmisére? Talán inkább nekünk embereknek. Isten nem lesz sose kisebb, ha nem őt választjuk. Mi leszünk többek, nagyobbak és erősebbek, ha színe elé állunk.
Emberi mivoltunk kerete az emberi test. A szüleinktől kaptuk. Az idő, amelyben növekedtünk és erősek lettünk, a szüleinktől kapott és a szüleink biztonságot adó ideje. A nemzetiségünk, az anyanyelvünk és a kultúránk a szüleinktől kapott ajándékok. A kapcsolataink, amelyek meghatároznak bennünket, eleinte a szüleink áldása és vigyázó keze által formált kötelékek. Méltó és helyénvaló, hogy ezeket az ajándékokat különleges szeretettel viszonozzuk. Pedig előbb vagy utóbb, valóban lehetnek más gondolataink, talán egyik-másik dologban ügyesebbek, jobban informáltak, még talán okosabbak is lehetünk. De nem vitatható, hogy hogyan érkeztünk erre a világra és ki vigyázott ránk a kezdetekkor. A parancs nemcsak a vér szerinti szülők tiszteletére és szeretetére tanít. Megvilágítja annak szükségességét is, hogy mindenki felé hálával legyünk, aki növekedésünket szolgálja. A tanáraink felé, akiktől írást, olvasást, tudást, gondolkodást tanulunk, a papjaink felé, akik Istenről tanítanak, szentségeket szolgáltatnak ki és akik imádkoznak értünk, de minden más nevelő és idős ember felé is, akik munkájukkal és kitartásukkal azt az emberi társadalmat építik és építették, ahová megérkezhettünk. A hála megtanít arra, hogy helyesen értékeljük saját magunkat és az elért eredményeinket. Megtanít arra, hogy mi az, amit kaptunk és kapunk, és mi az, amit mi adhatunk hozzá az emberi közösség életéhez.
Az egyik dolog, ami eszünkbe juthat, amikor ezt a parancsot olvassuk, hogy azért idáig nehezen fajulhatnak el a dolgok. De látnunk kell, hogy ennek a parancsnak benne kell lennie az emberi élet alkotmányában, mert ha szabadjára engedi valaki a dühét, akkor képes elvenni a másik életét. Látni kell, hogy ezt nem lehet! Az emberi élet az egyik legszentebb valóság a világban. Miért is? Lássuk, mit tesz Isten! Van sok-sok teremtmény, akinek teste van. Növények, állatok. De csak egy olyan test van, aminek megalkotásakor az Isten ott áll és amelyet lélekkel ruház fel és őrangyalt támaszt a számára. Egy ilyen test van, az ember! És emiatt az emberi élet szent és sérthetetlen: testestül és lelkestül. Az ötödik parancs arra tanít, hogy felelősek vagyunk a testért. A mienkért és a másikéért is. Arra tanít, hogy odafigyeljünk a test védelmére, az egészségre, a jólétére.
A parancs helyes megértéséhez kell tudnunk a „paráznaság” eredeti jelentését. Hűtlenséget jelent. Isten eredendő terve szerint egy férfi és egy nő élete végérvényesen összekapcsolódik a házassági szövetségben. Ennek a szövetségnek, amely szellemi, lelki, érzelmi, akarati és vagyoni egységet hoz létre, a testi kifejeződése a szexuális összekapcsolódás. Szeretkezni annyit tesz, mint ezt az összetartozást a legintenzívebb érzelmi és testi együttléttel kifejezni. Ez a testi kapcsolódás tehát alapvetően a már kialakult és jogilag (esküvel) is alátámasztott szövetségkötés (házasságkötés) után korrekt. Tehát a testi kapcsolódás ajándéka akkor adható át a felek között, ha a teljes önátadás, amit a szeretkezés testileg kifejez, szellemileg és jogilag is végbement. Ez alapvetően a felek védelme miatt van így és nem azért, mintha a testi párosodáshoz bármilyen jogi dokumentumra volna szükség. De van abban kockázat, sőt, mitöbb, komoly kockázat van abban, hogy ha a testi kapcsolódást nem előzi meg egy egymásra kimondott, visszavonhatatlan és végső igen. Mert egyszerűen más lesz a testi kapcsolódás minősége. Ezért Isten nem akarja, hogy előbb legyünk hűtlenek, mint hűségesek. Sőt. Soha nem akarja, hogy hűtlenek legyünk. Mert kizárólag akkor tudunk biztonságban és bizalomban élni, ha a hűség megkérdőjelezhetetlen. Két ember egymásra kimondott holtig tartó szövetsége akkora erőforrás, amely táplálni képes egy családot, benne tehát a felnövekvő gyerekeket is. Ez volna az Isten terve.
Szeretne megtanítani bennünket Isten arra, hogy szorgalmasan munkálkodjunk. Az anyagi javak forrása az emberi munka kell, hogy legyen. Esetleg még ajándékot kaphatunk. De a fő szabály, hogy dolgoznunk kell és ennek eredménye kell legyen az anyagi javakban való előrehaladás. Ezzel persze az is fontossá válik, hogy a már megteremtett anyagiakkal miként bánunk. Mert a lopás nyilvánvalóan nem csak a fosztogatás, rablás, eltulajdonítás, hanem a javakkal való felelőtlenség is: pazarlás, rongálás, adott esetben a kíméletlenség is. Anyagiakra szükségünk van, mert ezek segítik az életünket, de a velük való rendelkezés megfelelően jó gondolkodást, megfontoltságot és tisztességet igényelnek a részünkről. Sem a gazdag nem bűnös, sem a szegény nem az, sem a gazdag nem jó fej, sem a szegény nem az. Aki igyekszik tisztességesen dolgozni, jól bánni azzal, amije van és lehetősége szerint még segíteni is másokat, na az a jó fej. Aki pedig folyton sír és semmit nem tesz, vagy van neki, és egyetlen szempontja, hogy még legyen, na az nem az.
A beszéd és írás képességét azért kaptuk Istentől, hogy különleges módon is kapcsolatba lehessünk egymással. A kimondott vagy leírt szavaink akkor értékesek, ha azok igazak. Isten igaz, ezért azt szeretné, hogy mi is igazak legyünk. Ő sosem tévesztene meg bennünket, ezért azt szeretné, hogy mi se tévesszünk meg soha másokat. Hamis dolgokat állítani visszaélés mások bizalmával és visszaélés a beszéd és írás képességével. A hazugság az, amikor nem igaz, amit mond valaki. A füllentés kicsi hazugság, de hazugság az is. A beszéddel és az írással néha kárt is tehetünk mások becsületében nem csak úgy, hogy nem igaz, amit mondunk, hanem hogy például titkot árulunk el, vagy közzé teszünk olyat, ami ellentmond a szeretet parancsának. A rágalmazás az, amikor valakire ráfognak valamit úgy, hogy nem is biztos, hogy ő követte el. A cél vagy az, hogy a másikat lejárassák vagy az, hogy valami rejtélyre megoldást találjanak. Végtelenül elítélendő dolog, mert a másik nehezen bizonyítja, hogy valamit nem tett. A megszólás az, amikor más hibáját kibeszélik. Az árulkodás az, amikor valakinek a rossz döntését, cselekedetét azért árulják el, hogy megbüntessék, vagyis az illető bajba kerüljön. Ha a cél nem a büntetés, hanem egy helyzetből való kimentés, akkor az lényegében inkább segítségkérés és az nyilván nem is bűn. A tréfa nem hazugság, mert nem az a célja, hogy megtévesszen vagy fájdalmat okozzon, hanem az, hogy megnevettessen és mert ott azonnal kiderül az igazság is. Ha nem derül ki, vagy mégis fájdalmat okoz, akkor az rossz vicc… És amúgy ez lehet felelőtlenség és bűn. A mai világunkban az internetes felületek különösen is melegágyai a hazugságoknak. Ennek az az oka, hogy a virtuális világ jelenléte még elég új az emberiség történetében. Az internet nem egészen illik bele a fizikai világ kategóriáiba, mert nem határozható meg pontosan, hogy hol van és mi van, viszont egészen érzékelhető a jelenléte. A világhálózaton áramló információk jelentős része nem ellenőrizhető, mert a nagy tömegek számára még ezek származása sem egyértelmű. Az a tény, hogy a kezemben lévő telefon vagy az arcomba érő képernyő az adatok mekkora tömegét képes közvetíteni felém, egész egyszerűen elbűvölő és ebben a bűvöletben bizony sérülékenyek vagyunk. Mert az ember eredendő jósága miatt majdnem mindent igaznak gondolunk, amit látunk, viszont a befutó hírek, képek, gondolatok sokasága -már a mennyisége miatt sem ellenőrizhető. Valahol mélyen tudjuk ezt, mégsem válunk bizalmatlanná a világhálózat lenyűgöző volta miatt. Aki viszont vissza akar élni az embereknek ezzel a bizalmával, annak bizony nincs nehéz dolga.
A hatodik parancsnál már alaposan elemeztem a hűség erejét, célját, fontosságát. A házassági kapcsolat szent az Isten előtt és erre szeretne bennünket is megtanítani. Persze, minden kapcsolatban lehetnek nehézségek, de az ember nagysága éppen abban áll, hogy képes legyen a kapcsolatain dolgozni. Képes legyen újragondolni, bocsánatot kérni, megbocsájtani és előröl kezdeni. Ha egy ilyen kapcsolati nehézséget előidéz valaki vagy egy ilyen helyzetben a kapcsolat szakítására terel, akkor semmit sem ért a hűségből, semmit sem tud a szeretetről és semmit sem az egymásért való felelősségvállalásról. Isten azt szeretné, ha a szeretetdöntéseink akarati döntések volnának és nem az éppen aktuális érzelmi állapotunk határozná meg, hogy életünk következő szakaszában kivel szeretnénk élni.
Mi a különbség a „Ne lopj!” és a „Ne kívánd!” között? Nyilván mondhatnánk, hogy egyik a másik után következik. És valóban, a bizonyos anyagi javakra való ácsingózás megszülheti a lopás bűnét és még sok más ehhez kapcsolódó szörnyűséget. De valójában a hetedik parancs inkább a javak becsületes szerzésére tanít, a tizedik pedig arra, hogy nem az anyagiakon van a hangsúly. Vagyis, hogy az emberségünket nem az határozza meg, hogy milyen anyagi környezetünk van, hanem valami egészen más. Mástól értékes az ember, mint ami pénz vagy fizikai körülmény. Az ember értéke a szeretet, vagyis hogy mennyire képes önmagát elajándékozni. Adom a másiknak az időmet, a segítségemet, az erőmet, a tudásomat, biztonságot teremtek számára, a javát akarom, az életét és hogy boldog legyen. Egyszóval szeretek. Ha erre képes vagyok, akkor hasonlítok Istenre. A tíz parancsolat tíz lényegre törő tanítás a szeretetről, leginkább arról, hogy hogyan éljünk, hogy boldogok legyünk. Kérlek, legyél boldog, akard megtanulni Istentől! |
||